„Ózd az a helység, amelynek gyár a belvárosa”- ezt a központi elhelyezkedést ábrázolja Spannraft Ágoston, „Az ózdi gyártelep 1896” című olaj-tempera festménye. Az alkotó 1880-tól a Nemzeti Színház díszletfestője volt, aki többek között Madách Ember tragédiájának ősbemutatójára készítette a díszletet. Több díszletterve az OSZK Színháztörténeti Osztályán és az Országos Színháztörténeti Múzeumban található. Az RMST Rt. megrendelésére 1896-ban készítette el az ózdi és salgótarjáni gyártelep képét a millenniumi évfordulóra. A gyár építéséhez és a termelés elindításához hozzá értő munkásokat, bányászokat kellett letelepíteni, akik távolabbi iparvidékeken már elsajátították a szükséges tudást és gyakorlatot. Az 1860-as évek végén a karu-bányatelepen 12 család részére sziklába vájt munkásházakat építettek (képen látható), az 1870-es évektől kezdődően pedig a munkások részére lakótelepek egész sorát építették fel viszonylag rövid idő alatt. Táblaképen látható a munkáskolóniák építési sorrendje és ideje, térképen pedig a gyár körüli elhelyezkedésük. A munkáskolóniák közül három maketten is látható: 1. az 1870-1873 között elsőként megépített ún. Régikolónia egyik épülete, a hozzá tartozó melléképületekkel. 2. Az 1891-1898 között épült és Hosszúsornak nevezett kolónia egyik 4 családos épülete. 3. Az 1904 és 1906 között elkészült Újtelepi kolónia egyik épülete. Ugyancsak maketten látható az 1905-re felépült ózdi közfürdő. A kolóniai munkások viszonylag zárt közösséget alkottak. A gyári munkát tekintették egyetlen kereseti lehetőségüknek. Társulati lakásban éltek, kiemelt fizetést kaptak, munkásjóléti intézmények álltak rendelkezésükre. A dolgozók egy másik része azonban kétlaki volt, otthonuk közelében lévő földjeiket is művelték. Sokan laktak bérlakásokban, vagy albérletben is. A bejáró dolgozók helyzetét közlekedési nehézségek is súlyosbították.

Összehasonlító táblázat mutatja a bejáró dolgozók lakóhely szerinti megoszlását és a bejárás módját az 1900-as és az 1975-ös években. A munkások egészen az 1930-as évekig zömében gyalog jártak be a gyárba. Földúton, hegyi ösvényeken közlekedtek. A járás megkönnyítésére görbebotot, fokost használtak. Sötétben lámpákkal világították az utat. A dohányzás kedvelt formája a pipázás volt ekkoriban, amelyet rendszerint megejtettek útközben is. A gyalog bejáró dolgozók élelmüket háti- és oldaltarisznyában hordták. Általában textil kendőbe csomagolták a kenyeret. A helybeliek vasszatyrokban hordták reggelijüket, mert az ebédet ételhordókban, vesszőkosarakban a családtagok 1936-ig, amíg 12 órás volt a napi munkaidő, bevihették a munkahelyükre. A jellegzetes ózdi munkahelyi étkezés formáit eredeti tárgyakkal mutatjuk be. A szalonnasütő állvány és a nyársak bizonyítják, hogy a sült szalonna kedvelt étke volt a dolgozóknak. Lemeztepsikben kenyeret pirítottak, vaslábasokban ebédet is főztek maguknak.

Az államosítás előtt nem volt a gyáron belül ivóvízhálózat kiépítve. A gyár körüli kutakból, vállrúdra két favedret akasztva, vízhordók vitték a vizet a munkahelyre. 1940-ig közös bádogbögrékből ittak a dolgozók. Az egészségvédelem érdekében 1940-ben a vállalat minden dolgozójának zománcozott ivóbögrét adott, melyet számmal láttak el. A kulacsokban, zománcozott kandliban a reggelijüket hordták a dolgozók. 1948 után kiépült a gyáron belüli ivóvízhálózat és létrejött a szódavízgyártás is. Különböző ballon típusok láthatók, melyeket folyamatosan újratöltve az üzemegységekre, munkahelyre szállítottak. Különösen a melegüzemekben a szódavízet védőitalként kellett biztosítani.

1948 előtt a munkások csak minimális védőfelszerelést kaptak a vállalattól. Saját ruhájukban, kalapjukban, sapkájukban és lábbelijükben dolgoztak. Ruhájuk védelmében pokróckötényt, vagy bőrdarabokból összetákolt kötényt kötöttek. Saját biztosítású munkavédelmi eszközök volt még a bőrmellény és a filckalap. Védőfelszerelésként  arcvédő szitát, vállpárnákat, tenyérvédőt kaptak. Azokon a munkahelyeken, ahol a talajszint magas hőmérséklete miatt a bőrtalp elégett, ún. hollandi fapapucsot, lemez- és bőrborítású fapapucsot, fatalpú bakancsot kaptak a gyártól.

A múltban csak néhány helyen volt üzemi zuhanyzó és mosdó. Többnyire a munkahelyeken ócska edényekből, vödrökből mosakodtak. A hengerészek salakos fazekakban tárolt vízben hűtötték fogóikat, így a víz is megmelegedett, s abban mosakodtak. A mosdótálakat a karbantartó műhelyekben dolgozó szakmunkások saját maguk készítették.

A gyári munkához kapcsolódó saját felszereléseken és eszközökön kívül láthatunk még munkás és vezetői otthonokból származó különböző berendezési és használati tárgyakat a konyhabútoroktól kezdve az asztalokon, székeken keresztül egészen a bölcsőig vagy a katonaládáig. Emellett kiállításra kerültek még a gyári igazgatói iroda bútorai és használati tárgyai a két világháború közötti időszakból, valamint az igazgató portréja is. Zorkóczy Samu (1894-ben a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. szolgálatába lépett. Tíz évig Salgótarjánban hengerműfőnök, majd öt évig az ózdi vasgyár igazgatója. 1910-től a vállalat központi műszaki igazgatója, 1927-től 1934-es haláláig műszaki vezérigazgató volt).